Vargabetűk a vízgazdálkodásban

A folyók szabályozása

1847-ben Petőfi Sándor A Tisza című vesében védelmébe veszi a folyót: „Szegény Tisza miért is bántjátok ?”- aki aztán pár nap múlva –„ Zúgva,bőgve törte át a gátot”.

„Hazánkban már a XIX. században felismerték az árvizek elleni védekezés fontosságát. Ezért az 1800-as évek közepén gróf Széchenyi István kezdeményezésére, Vásárhelyi Pál tervei alapján megindult a folyók szabályozása. Lecsapolták az ártereket és szabályozták a medret.” – olvasható a Vízügyi honlapon. A természet erőinek ilyetén módon való megfékezéséről Kvassay Jenő 1875-ben Vizeinkről című írásában meglehetősen önkritikusan ír:

... utódaink útja és a mi eddigi utunk egymással homlokegyenest ellenkeznek: míg mi folyóink szabályozásával azok vizét gyorsan levezetni törekedtünk, addig unokáink gátakkal fogják azokat torlasztani és az országban visszatartani. Lehetőleg sokat és nagy területeket öntözni - ama mód, mellyel mezőgazdaságunkat, népünknek és létünknek eme alapfeltételét, állandó virágzás és jólét fokára emelhetjük."

Bölcs előrelátás ez a javából. 1911-ben A Tisza árgátló töltéseiről szóló fejtegetésében már egyenesen bírálja a folyószabályozási beavatkozások megvalósult módját:

"...sohasem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nem mindig ott keresendő a baj oka, ahol az fellép, hanem attól sokszor igen nagy távolságra; és ha a gyógymódot helyben alkalmazzuk, lehetséges, hogy ott éppen célt érünk, de máshol új rendetlenséget idézünk elő, vagyis a bajt csak más pontra helyeztük át."

A klímaváltozás következményeként heves árvizek és tartós aszályok váltakozásait tapasztaljuk, amelyek egyre szélsőségesebb formában jelentkeznek. Hol a vízbőség, hol a vízhiány okoz egyre több gondot. A gátak vég nélküli emelése nem lehet megoldás, mert a hirtelen jelentkező nagymennyiségű víznek helyre van szüksége. Megfontoltabbnak tűnik a felesleges vizek bemenekítése, majd ínségesebb időkben történő felhasználása.

A természet korábban már megalkotta a kanyargós folyó ártereit. Átvágva ezeket a kanyarokat az árhullám gyors lefutását idéztük elő és gátak építésével medrébe szorítottuk folyót. Most újra a víz marasztalására volna szükség. Olyan vízgazdálkodásra, amely a szélsőségek kiegyenlítésére törekszik. A feladat megoldása aligha képzelhető el a víz szabályozott tározása nélkül. A vizes élővilág megőrzése, az év minden időszakában történő hajózhatóság biztosítása és mellesleg az energiatermelés – szigorúan így ebben a sorrendben - csak duzzasztásokkal valósítható meg. Nagy területek öntözéséhez előfeltételként vízre van szükség, de a szétterítéshez csatornák, csatornahálózat is kellenek.

Beszédes József is a víz megtartásáról beszél: „Házad udvarából ne ereszd ki az eső, vagy hó levét, mig nem használtad; ugy határodból, vármegyédből, országodból használatlanul a vizet ki ne bocsássad, mert ez ingyen az Isten becses ajándéka.” Ily egyszerű ez! Ehhez az elvhez kellene visszatérnünk. Bölcs „zöld” kompromisszumra van szükség, elvetve a rendkívül kártékony „méregzöld” szélsőséget.

A lápok lecsapolása

A mezőgazdasági területek növelése tekintetében a lápok lecsapolását hajtottuk végre. Jelentős vizes életterek szűntek meg ezáltal. A természet azonban lassan visszaköveteli jussát és ma a Hanság lassú „felcsapolásának”, egyfajta visszarendeződésének lehetünk tanúi. Ez is vargabetű, még akkor is, ha ebben a folyamatban elsősorban a természet maga gyógyít.

A balatoni algásodás

Néhány évtizeddel ezelőtt a Balatonon – közelebbről a Keszthelyi-öbölben – eutrofizáció volt megfigyelhető. A fürdőzés szempontjából katasztrófának értékelt problémának is az emberi beavatkozás volt az okozója. Legnagyobb tavunk legjelentősebb betáplálása a Zala folyó egykor kanyargós volt. Szabályoztuk, minek következtében a víz egyenes úton jutott a tóba. A műtrágyát nagy mennyiségben használó nagyüzemi mezőgazdasági termelés jelentősen megnövelte a folyóvíz foszfor és nitrát tartalmát. A betáplált víz magas szerves anyag terhelése vezetett aztán el a tó elalgásodásához, amely a fürdőzést már-már ellehetetlenítette. A megoldást ez esetben is a korábbi állapot részbeni visszaállítása jelentette. A továbbra is szabályozott Zala-folyó vize előbb egy előtét tóba jut, amely a folyó vízjárásának kiegyenlítésére hivatott. Még a hirtelen érkező nagy vízmennyiségek hatására is alig változik előtét víztér a vízszintje. Folyásirányban az ezután következő alacsonymélységű tóban sok a növényzet. Itt tulajdonképpen gyökérzónás víztisztítás zajlik. A szennyezést jelentő vegyületek mikrobiológiai lebontása, a foszfor és a nitrogén növények általi hasznosítása olyannyira lecsökkenti a Balatonba jutó víz szerves anyag tartalmát, hogy az algásodás már nem következik be. A hatékony víztisztulás létrejöttéhez egyenletesen alacsony vízsebesség kell, amelyet az előtét-tó alig változó vízszintje tart állandóan alacsony értéken. Nemcsak a víz tisztulása történik meg, hanem visszaépült egy korábban volt vízi élettér is. A természet megóvása érdekében tett lépés talán jelentősebb, mint a gazdasági szempontból életbevágó, a tó turisztikai vonzását megőrző algásodás meggátlása. Minkét hatás az eredeti állapothoz való visszatéréssel volt megvalósítható.

Az önköltségtől lefelé és felfelé eltérítetett vízár

A szocializmus időszakán nem a piac önszabályozása, hanem a tervgazdálkodás előírásai alakították az árakat. A víz árát a politikai elvárás mesterségesen alacsony értéken tartotta, aminek erőteljes pazarlás lett a következménye.

A vízfogyasztás mértéke az egekbe szökött. A lényegében virtuális, de a valóságban mégis jelentkező vízigények kielégítése a mérhetetlenül nagy kapacitások kiépítését kényszerítették ki. Az alacsony vízár az egyik oldalon a vízfogyasztók számára megtakarítás volt, az indokolatlanul szükséges beruházások állami finanszírozását azonban áttételesen mégiscsak az embereket terhelték. Az értéktől elrugaszkodott árpolitika összességében így vált nagyon drágává. Az „átkosban” működött tervgazdálkodást – a sok vonatkozásban jó oldalai ellenére – ma elvetjük, megvetjük.

A rendszerváltás meghozta a korrekció lehetőségét. Előbb a vízdíjakat fokozatosan az önköltség mértékéig növeltük. A díj fedezetül szolgált az elengedhetetlenül szükséges rekonstrukciók végrehajtásához is. Aztán a politika rájött arra, hogy permanensen létező vízfogyasztás adókkal is terhelhető. Az ÁFA-t lépcsőzetesen terhelték a díjra. A vízdíjat terhelő kulcs nagysága ma már 27%, az alkalmazott kulcsok közt a legmagasabb.

A víz és csatornaszolgáltatásért külön díjat fizetünk. A díjak kivetésének alapja a mért vízfogyasztás. A két ágazat díjai sokáig együtt mozogtak, mígnem a politika fel nem ismerte a „szennyező fizet” elv jelentőségét és csatornaszolgáltatásra kivetette környezetterhelési díjat, amely adók formájában közvetlenül a költségvetésbe bevétele. (A kommunális csatornahasználók nem környezetszennyezők, sokkal inkább alapanyag beszállítók, hisz a szennyvízből hasznos termék, biogáz és komposzt állítható elő.)

A szocializmus időszakához képest megnövelt, majd adókkal jelentősen terhelt magasabb vízárnak erőteljes fogyasztáscsökkenés lett a következménye. A rendelkezésre álló eszközállomány egyik pillanatról a másikra kihasználatlanná, feleslegessé vált. Az üzemeltetés és fenntartás költségei azonban nem csökkentek a fogyasztással azonos mértékben. Néhány – elsősorban a nagyobb - szolgáltató esetében ekkor következett be a privatizáció. Az önkormányzati törvény életbelépésével a többi kisebb víz- és csatornamű pedig darabokra szakadt. A korábban volt 32 vízi közmű helyett közel 400 működött, sok esetben a gazdaságos működtetéshez szükséges egészséges méretnagyság alatt.

A szocializmus végzetesnek bizonyult apró közgazdasági tévedését sikerült a ló túlsó oldalára oly mértékben átlendíteni, hogy az állapot még kaotikusabbá vált. A politika érzékelvén a tarthatatlan helyzetet – előbb a reprivatizációt hajtott végre, amely folyamat még most is tart. A gazdaságos üzemeltehetőség visszaállítása érdekében ezen túlmenően integrációba fogott. A visszarendeződés következtében ma mintegy 40 vízi közmű vállalat dolgozik, mintegy kétszer több, mint közvetlenül a rendszerváltás előtt volt. (A vízi közmű vállalatok nem dogoznak azonos körülmények mellett. A kevesebb vízi közmű vállalat nemcsak hatékony működés miatt kell, hanem a társadalmi igazságosságot tükröző díjkiegyenlítés könnyebb végrehajthatósága miatt is)

Közvetlenül a privatizáció előtt rendkívüli vízdíj áremelés volt, annak érdekében, hogy a befektető menedzsment díja évről-évre kifizethető(!)legyen. A privatizációs bevétel nem került visszaforgatásra a szolgáltató vállatokhoz, azt a helyi politika saját működésére lenyelte. Pedig a fogyasztáscsökkenés miatt bekövetkezett kapacitás kiigazítási feladatok végrehajtása miatt nagy szükség lett volna rá. A reprivatizáció szintén pénzbe került, mert a befektetők által megvásárolt részvények árát vissza kellett fizetni. Az önkormányzatnak erre nem volt pénze. A befektetők részvényeit így megvásároltatták a szolgáltatóval, aki ehhez hitelt volt kénytelen felvenni. A hitel visszafizetése így végül ugyancsak a vízfogyasztót terhelte és vélhetően a még le nem zajlott reprivatizáció esetén is terhelni fogja.

A befektető menedzsment díja joggal keltett egyfajta extraprofit érzést, amelynek visszafaragása – a korábban megemelt vízdíj kompenzációjaként - a rezsicsökkentésként meghirdetett akcióban öltött testet. A befagyasztott közüzemi díjak takarékosságra késztették a cégeket.

Teher alatt nő a pálma – népi bölcsesség jegyében további, most már nem közvetlenül a díjak, hanem cégek mozgásterét szűkítő megszorításokra is sor került. Az ún. Közművezeték Adó jelentős mértékű terhet jelent. A vezetékhossz alapján kivetett adót évente egyszer kell befizetni, mértéke 125 Ft/m.

Nem kell különösebb közgazdasági tehetség ahhoz, hogy a mozgástér beszűkülésével kikényszerített leghatékonyabb költségcsökkentés az el nem végzett munka. A működést zavaró hibajavítások nem hagyhatók el, így a rekonstrukciók halasztódnak. A játéktér túlzott zsugorítása ide fog vezetni.

Az időközben megalakult, ár-megállapítási joggal is felruházott Magyar Energetikai és Közmű- Szabályozási Hivatal előrelépést jelent a korábbi erősen szabdalt önkormányzati árképzéshez képest. A Hivatal egyelőre keresi helyét, szerepét. Hatósági jogosítványainál fogva a Gördülő Fejlesztési Terv elkészítésének előírásával nyitott. A GFT azonban csak egy módszertan, nem szabályozási eszköz. A Hivatal részéről sokkal inkább benchmarking mutatók kimunkálására volna szükség és azok hathatós megkövetelésére. Ilyen mutató lehet pl. a hálózati rekonstrukciók mértékének 0,5-1%-os megkövetelése, amelyhez a vállalatok értékelését követően a szükséges vízdíj is hozzárendelendő. Ez volna a politika részéről a szakavatott kontrol.

A közművek területén nincsen valódia piaci verseny: A verseny csak a virtuális térben teremthető meg, amikor is a vállalatokat teljesítményindikátorok útján nyilvánosan mérjük. A jobb teljesítmény elérésének hajtóereje a jók közé tartozás lehet. Úgy tűnik azonban, idáig eljutni még további vargabetű(k)re lesz szükség.

A szocializmusban az önköltséghez képest mesterségesen alacsonyak voltak a vízdíjak, most meg az adókkal terhelten túl magasak. Mind a mértéktelen negatív, mind a mohó pozitív kilengés zavarokat okoz. A díjnak a működés és rekonstrukció költségeit kell fedeznie. Az adótartalom mértéke politikai kérdés. A két dolgot nem tisztességes a rezsicsökkentés illúziójaként összekeverni.

A vízellátás és a szennyvízelvezetés viszonya

A vízellátás és szennyvízelvezetés technológiai értelemben nem független folyamatok, hatnak egymásra. A szolgáltatott vízből előbb-utóbb valamilyen formában és mértékben szennyvíz lesz. A szennyvíz tisztítva vagy tisztítatlanul a folyóvízbe kerül, amiből aztán természetes vagy mesterséges úton újra ivóvizet állítunk elő. Nem véletlen tehát, hogy a világon szinte mindenütt összevont víz- és csatornamű vállalatok jöttek létre. Ez alól Budapest különös kivételnek számít.

Vajon mi lehet annak az oka, hogy a fővárosban két vízi közmű vállalat – a Fővárosi Vízművek és a Fővárosi Csatornázási Művek – létezik? Első reakcióként a szocializmust keverhetjük gyanúba, miszerint így két igazgató elvtárs volt kinevezhető. A dolog azonban nem így áll. Már a II. világháború előtt is két vállalat működött, sőt ha az időben még messzebbre tekintünk vissza: így volt ez már a kezdetekkor is.

Két vállalat, két eltérő érdek, más-más érdekérvényesítő képesség. Amikor a vízigények nőnek, akkor a vízellátás a szennyvízelvezetéssel és szennyvíztisztítással szemben előnyt élvez. Talán emiatt is alakult úgy Budapesten, hogy a szennyvíztisztítás jelentős mértékben lemaradva, csak a 21. század első évtizedének végére válik közel 100%-sá. A csepeli Központi Szennyvízkezelő Mű megépülése ugyan egy nagyjelentőségű esemény volt, jókora, legalább fél évszázados késedelme miatt mégsem adhat a büszkeségre maradéktalanul okot.

A két ágazat eltérő fejlődése, - mint minden az egyensúlyi helyzetéből kibillentett folyamat – összességében előnytelen. A szentendrei-szigeti partiszűrésű víztermelés a partszakasz oxikus jellege miatt jól működik, mindig is jól működött. A város alatti, csepel-szigeti vízbázis esetében ez nem így van, a kutakból kinyert víz csak vízkezelés után válik iható vízzé. A két víznyerő terület közötti különbség nem a két vízadóréteg eltérő szerkezetéből fakad, hanem a ma még tisztítatlanul a Dunába ömlő budapesti szennyvíz hozza létre a partszakasz kevésbé oxikus vagy anoxikus karakterét és így a gyengébb déli kútvíz minőséget. Sohasem mondtuk ki, de a csepeli és a ráckevei ivóvízkezelő művek megépítése a szennyvíztisztítás elmaradása miatt vált szükségessé.

Ahogy a rendszerváltáskor a vízfogyasztás beállt csökkenése elképzelhetetlennek tűnt, ugyanúgy meglepő dolognak látszik az is, hogy a Központi Szennyvíztisztító üzembelépése után a csepeli partszakasz újra oxikussá válik. A partiszűrés ennek következtében vissza fogja nyerni eredeti hatékonyságát. A nagy erőfeszítések árán megépített csepeli és ráckevei ivóvízkezelő művek elveszítik jelentőségüket, végül feleslegessé válnak!

Mindez valószínűleg nem következett volna be, ha a Székesfővárosban is víz- és csatornamű vállalat jön létre. Egy vállalaton belül a két ágazat fejlődése minden bizonnyal kiegyensúlyozottabban alakult volna, és nem valósul meg a probléma forrásaként megjelölhető: „saját poharunkba történő vizelés” tipikus esete. Pest-Buda-Óbuda egyesülése után a Fővárosi Tanács a bécsi modell alapján megalakítja a vízi közművek A és B irodáit. Ennek a felosztásnak megfelelően 1873-ban a Fővárosi Vízművek első igazgatója Wein János lesz. Wein nagy formátumú, jövőbe tekintő ember volt. Az ő zseniális meglátásának köszönhetjük, hogy a mesterséges víztisztítás helyett természetes partiszűrésre alapozódott Budapest vízellátása. Azonban gondolkozhatott volna még bátrabban is. Ha meglátja a vízellátás és szennyvízelvezetés elválasztottsága mögött megbúvó kockázatot, úgy nem kellett volna megépüljenek a kutak vízminőségét feljavítani szolgáló kezelőművek. Nincs jogunk Wein szemére vetni ezt a jelentős költségek felemésztődéséhez vezető apró hiányosságot, de mégis csak az ő hosszú hivatali időszakában szilárdult meg a máig fennálló kettős vállalati struktúra. Némi antalli cinizmussal ezért halkan felróhatjuk neki: Wein úr, tetszett volna az összevont víz- és csatornamű első igazgatója lenni !

Szennyvíztisztítás vagy szennyvízhasznosítás

Juhász Endre rendkívül szellemesen a következőképpen fogalmaz: „A települési szennyvíziszap olyan társadalmi termék, melyet az okos gazdagok hasznosítanak, a szegények hulladékká minősítik.” Okos gazdaggá akkor válhatunk, ha végre a szennyvíz mindenáron történő megtisztítása helyett a hasznosításra helyezzük a hangsúlyt. Ekkor ugyanis az elvégzendő feladatok másként jelölődnek ki. Minden körülményt mérlegelve a hasznosításnak az energetikai lehetőségek kiaknázása mellett a talajjavítást is szolgálnia kell. Ha úgy tetszik a közelmúltban széleskörű vita bontakozott ki iszapstratégia témakörben. Nem a hasznosítás maximálásának feltételeiről folyt a diskurzus, hanem jogi akadékoskodásokról. A környezettudatos csatornahasználat szorgalmazása, az eddig

egyeduralkodó eleveniszapos technológia leváltása – nem intenzifikálása – ugyanúgy a feltétek közé tartozik, mint az iszap stabilizálási eljárások elterjesztése. A jelenlegi, pusztán nagyüzemi mezőgazdasági módszerekkel (műtrágyázással, vegyszeres gyomirtással és növényvédelemmel) megvalósított növénytermesztés a talajok kizsigerelésével jár. A talajoknak szüksége van a szerves trágyára, amely nemcsak a növényeknek jelent táptalajt, hanem a talaj kedvező állapotának megőrzésével segít a klímaváltozás hatásait mérsékelni. A korábbi paraszti gazdálkodáshoz legalább részben visszatérni érdemes.

Még számos példa volna felemlíthető. A kerülőutak meglehet néha költségesek. Felemlítésük elsősorban az újbóli előfordulás küszöbölhetősége szempontjából fontos. Ennek érdekében forduljunk újra Kvassayhoz:

„…és mint ilyen a szakértelemnek és akaraterőnek oly fokát tételezi fel, mely az elérendő céllal és eszközökkel tökéletesen tisztában van és azok alkalmazásától sem riad vissza.” (A hazai öntözések mai állásáról / Vízügyi Közlemények, 1895. 10. füz.)

Földünk klímája tőlünk függetlenül változik. A felmelegedési fázisban Közép-Európa kisebb mértékű elsivatagosodására lehet számítani. Jó volna ennek elébe menni, a változásból előnyt kovácsolni: a víz marasztalásával, az öntözhetőség kiépítésével mediterrán viszonyokat teremteni. Erre csak úgy lehetünk képesek, ha hallgatunk Kvassayra, - szembenézve a tévedésekkel – bölcsen, a megszerzett tapasztalatok birtokában cselekszünk. A Mit kell tenni? kérdésre már elődeink megadták a választ: duzzasztani, a Duna-Tisza csatornát és az ahhoz kapcsolódó öntözési rendszert megépíteni. Ma úgy tűnik ez a legjobb befektetés a jövő tekintetében.

MHT Vándorgyűlés Debrecen, 2016.