A Sánc u. medence

Egy vízellátó rendszer szükséges medencetérfogatának nagyságát az üzemi tapasztalatra hagyatkozva volt szokás megadni. A napi vízfogyasztás 1/3-a lett az elfogadott ökölszabály. Ma úgy mondanánk Vmed := Qnap/3 a benchmarking érték, amit meg kell haladni. Az 1960-80-as évek időszakában a főváros vízigényének erőteljes növekedése kikövetelte a tárolókapacitás növelését. Szükség volt egy nagyobb térfogatú medence építésére. Ebben nem volt vita. Abban azonban igen, hogy hol épüljön meg az új műtárgy. Az egyik elgondolás szerint 138 mBf fenékszintű Barlang medence kamrái mellé, bányászati eszközökkel további kamrákat kell építeni. Ezt a változatot Máttyus Sándor, a korábbi főmérnök tartotta az egyedüli jó megoldásnak. A vízművek akkori vezetése azonban új helyszínen a tervekben kiváló áramlástechnikai adottságokkal rendelkező zongora alakú medence megépítését támogatta. Az új medence végül a Gellérthegy túlsó felén, a Sánc utcai oldalon, 150 mBf fenékszinttel épült meg. Előállt egy nagyon furcsa helyzet, miszerint a gellérthegyi medence komplexumban – Barlang medence, Kelenhegyi medence, Sánc u. medence - a nagy térfogat (80.000 m3) magasan, a kisebb térfogat (47.500 m3) alacsonyan helyezkedett el. Máttyus Sándor azzal érvelt: a fordított piramis abnormális, a nagytérfogat alul kell. Indokolt persze - főleg az esti csúcsfogyasztás lefedéséhez - a magasabb medence is, de csak kisebb térfogattal.

Annak ellenére, hogy főtelepi induló víznyomás elérte a 75 m-t a Deák tér környéke ebben az időszakban nyomáshiányos volt. A Sánc u. medence üzembelépése után ezek a panaszok megszűntek. Látszólag tehát minden megoldódott, javult a medencetérfogatnak a napi vízfogyasztáshoz viszonyított aránya, és a vízellátási panaszok is immáron a múlté lettek. Az építők kiváló munkája megelégedést váltott ki.

Legyen szabad azonban kicsit a dolgok mélyére nézni. Ehhez hívjuk segítségül a víztermelési/vízfogyasztási görbéket

Rögzítsük a Sánc u. medence üzembelépésének évét: 1980. Az alsó, a vízfogyasztási görbének ezen időpontban erőteljes változás figyelhető meg. Mi lehet ennek az oka?

Érdemes továbbá néhány ténybeli megállapítást tenni:

• A Fővárosi Vízművek ekkor már rendelkezett digitális számítógéppel, amit részben hidraulikai hálózatszámítás céljából vásárolt a cég. A tpa-i számítógépen előbb programfejlesztés zajlott, az első modell eredményei a gyakorlatban használhatatlanok voltak: kicsi volt a gép teljesítménye, nem álltak rendelkezésre időben összetartozó mérési adatok, nem volt modellezési tapasztalat. A feltételek hiánya nem tette lehetővé a Sánc. u. medence üzembelépésének várható hatásainak elemzését. Csak annyi volt rögzíthető, hogy az alapzónán az átlagos nyomásszint egyik napról a másikra 12 m-rel megemelkedett.

• Az IKV kezelésű többlakásos házak többsége nem rendelkezett vízméréssel. A lakók átalánydíjat fizettek, függetlenül attól mennyi vizet fogyasztottak. A vízzel való takarékoskodás helyett a pazarlás volt a jellemző. A pazarlás nemcsak az IKV házaknak volt sajátja, hanem úgy általában is igaz volt, amelyet az alacsonyan tartott vízár generált.

• A vállalat felsővezetésének prémiuma a hálózati veszteség alakulásától függött. A hálózati veszteséget a víztermelés és a vízfogyasztás különbségeként értelmezték. (Mai szóhasználattal az értékesítési különbözet = hálózatba táplált víz – értékesített víz az elfogadott terminológia)

• Abban az időben Mennyi nálatok a hálózati veszteség? kérdésre a Mégis, mennyi legyen! - volt a válasz. Utalva arra, hogy ez az érték „kézben tartható”, és kézben tartandó, különben a főnököknek nem lett volna prémiuma. Kicsit később, 1982-ben, amikor a vállalatnál felmerült a folyamatirányítási rendszer kiépítése, megszületett a döntés, hogy a mérőkörök egységesen kerüljenek át a Villamos Osztály (Gyengeáramú csoport) kezelésébe. Egyedül a Ventúri mérők átadása ütközött erős ellenállásba, ugyanis ezen rendkívül érzékeny műszerek különös „bánásmódot” igényelnek, volt az indok.    

A fenti megállapítások birtokában sem magyarázható meg az 1980-ban tapasztalt nagymértékű fogyasztás csökkenés (az alsó vízfogyasztás görbe viselkedése). A medence üzembehelyezésének ehhez nem sok köze lehetett. 1980-81-ben történt az átköltözés a Károlyi Mihály utcából a Váci úti új székházba, ami nagy felfordulással járt a nyugodt mindennapokhoz képest. 1981-ben kezdődött el a vízdíjszámlázás a különböző fogyasztói kategóriák folyamatos beépülésével. Az átmenet okozhatott gondot.

1981-től a görbepár szétnyílása, egymástól való eltávolodása viszont egyértelműen az új medence által megvalósított nyomásszint emelkedés miatt következett be. A látszólagos vízigény tovább növekedett, az „olaj a tűzre” esetet megvalósítva.  A vízhiány elkerülésére a cég tovább kényszerült növelni termelőkapacitása kiépítését. Gyors megoldásnak - további kutak megépítése helyett - a Nagyfelszíni Vízmű kapacitásnövelő rekonstrukciója mutatkozott. 1985-től a vállalat beruházási pénzeinek döntő hányadát a felszíni víztisztítás növelésébe ölte. A mű északi szárnyának rekonstrukciója 1992-re készült el. Tervezve volt a déli szárny rekonstrukciója is. Erre azonban már nem került sor, mert az 1989/90-es rendszerváltással a víznek piaci ára lett és a korábbi pazarló vízfogyasztás fokozatosan és visszafordíthatatlanul visszaesett.

A gazdaságos üzemeltetés többek között a termelő kapacitások csökkentését is kikényszerítette. Ennek eredményeként a partiszűréshez képest lényegesen drágább és minőségében rosszabb vízminőséget előállítani képes Nagyfelszini Vízmű 1983-ban véglegesen leállításra került.  

A megfeleződött vízfogyasztás hatására a Vmed := Qnap/3 mutató egyetlen m3 medence térfogat megépítése nélkül bámulatos módon feljavult. (Fel kell vetni, hogy ennek a mutatónak az igazságtartalma mennyiben véshető kőbe.)

A főtelepi induló nyomás 75 m-ről 50-55 m-re esett vissza. A Sánc u. medence korábbi szerepét elveszítve, ne szépítsük, feleslegessé vált. Víztartalékolás helyett nyomástartó „állócsőként” működik ma. A nyomás minimalizálás miatt 1 m-nél több víz általában nincsen benne.

Közbe vetve talán idézzük ide a medencék szerepét a vízellátásban:

• A medence a vízellátás biztonságát szolgálja. Gépházi üzemszünet esetén a méretétől függően helytáll.

Feltéve, ha feltöltjük.

• A medence stabilizálja a zóna nyomását, mérsékli a nyomásingadozásokat.

Ezt "állócsőként" is megteszi.

• A medence lehetővé teszi a gazdaságos vízellátás megvalósítását, az olcsóbb éjszakai árammal történő medencetöltés teszi ezt lehetővé.

A zsínórtarifa jellemzővé válásával ez a hatás ma már nem kényszer.

• A korábbi intenzív éjszakai medencetöltések a fővezetékek naponta megvalósuló előáramú öblítését hozták. Ennek előnye a medencemosás és a csőöblítés költségeinek különbségében volt mérhető.

Ez a lehetőség eredendően az éjszakai áram olcsóságának volt a következménye. Az éjszakai intenzív medence töltés csak akkor következik be, ha a medencét egyáltalán feltöltik. A hálózati nyomás minimalizálás miatt, a Sánc u. med. feltöltésére csak ritkán vagy egyáltalán nem kerül sor.

• A medence a szomszédságában kialakított továbbemelő gépház ráfolyását biztosítja, amely így a kavitációmentes szivattyúüzem garantált előfeltétele.

• A víztermelés és vízelosztás határán kialakított medencének kiegyenlítő szerepe van, amely víztermelés egyenletes és vízelosztás változó szivattyúzásának igényét hidalja át.

A Sánc u. medence ellennyomó medence így ez a tulajdonság nem vonatkozhat rá,

Sovány vigasz, hogy a Sánc u. medencét időközben Grúber József medencének keresztelték át.

A létesítését megelőző vitában így utólag megállapítva Máttyus Sándornak volt igaza.

A szocializmus közgazdasági tévedése – a nagyon alacsonyan tartott vízár – végül a berendezések megépülésének egész sorát kényszerítette ki, majd a tévedés korrekciója után a műtárgyak feleslegessé válásával járt. A meglehetősen drága kísérlet költségeit végül a vízfogyasztók fizették meg.